Egy kis profilbővítés gyanánt ide is felteszem egy régi mániámat, amivel több internetes fórumon sikerült őszinte megrökönyödést keltenem, hol hazafias "mieink" körében, hol derék konformista lokálpatrióták közt, akik büszkék rá, hogy a mesternek köszönhetik városuk "új arculatát". Én ismerve a helyzetet, sajnálom őket, hogy nem tartották meg a régit...
--------------------------------------------------------------
Érdemes felidézni, miért is érkeztünk mostanra egy várható, sőt zajló nagy gazdasági-társadalmi-ökológiai összeomlás küszöbére. Tévúton jár az emberiség, ennek a tévútnak, a jövőfelélő, létrontó berendezkedésnek pedig alapvető ideológiai alapjai is vannak, vagy legalábbis téves, rossz irányba vivő ideológiák társulnak az önpusztító gyakorlahoz. A múltban éltek, "éltünk" organikusabban is, fenntarthatóbban is, de ezeket a fenntartható(bb), organikus(abb) életmódokat, emberi közösségeket rendre lezüllesztették, szétverték a "haladóbb" ragadozó életmódokat terjesztve, ennek szükségességét rendszerint haladásideológiával, modernizációs maszlaggal is alátámasztva.
Konkrétan az építészet, urbanisztika terén egy érdekes jelenség, hogy maga az építészet, építőmesterség még jó ideig tisztességesen végezte a maga dolgát akkor is, amikor már jól benne jártunk a fenntarthatatlan modernizációban, az ipari forradalomban. Az építészeti modernizmus megjelenéséig az építők természetesen változó divatok szerint (bár ez inkább csak a felsőbb rétegek megrendeléseit érintette) alapvetően alkalmazták az emberiség évezredek alatt felhalmozott tudását az építésről, alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz, éghajlathoz, nagyrészt helyi építőanyagokat használtak és természetesen épületeik funkcionálisak és esztétikusak voltak egyszerre. Az épületek túlnyomó része a tágan vett "népi" építészet kategóriába esik és magától értetődően organikus volt, tehát szervesen nőttek bele az egyes épületek a "kihaló" régiek foghíjaiba, mint a fák az erdőben. Nem valami csoda folytán, ennek nem utolsó sorban energetikai oka is volt, ha már ez a blog egyik fő témája, egyszerűen az emberek energiaszegény korszakokban kénytelenek voltak spórolni az erejükkel, energiájukkal, építőanyagaikkal. Sokkal egyszerűbb, célszerűbb, kényelmesebb volt organikusan építkezni, beilleszkedve a környezetbe, nem egyénieskedni, önkényeskedni.
Még az ipari forradalom korának építészete is ennek folytatója, a zsúfolt nagyvárosok hibáiért, a bérkaszárnyákért, a füstös gyárakért nem az építészek felelősek, hanem a telekspekuláció, az önzés, kizsákmányolás. Az építészek a nekik szabott szűk korlátok között (minél több lakást kell kihozni egy telekből, tehát gangos bérkaszárnya) továbbra is organikusan dolgoztak, a 19. sz-i városrészekben jobban érezzük magunkat, mint a modernizmus egyre pusztítóbb hullámai által elkövetett falanszterekben. (Persze egy hagyományos faluban, vagy kisvárosban még inkább.) Az ipari építészet is produkált lenyűgöző dolgokat, miközben tárgya természetesen hosszú távon fenntarthatatlan. De maga az építészeti tudás, hozzáállás nem volt a fenntarthatatlanság oka, vagy része. Minden épületet beillesztettek környezetébe, kellemes, ember számára vonzó, egyben messzemenően funkcionális tereket hoztak létre. (ahol kellett, ott ijesztőt, pl. börtön belseje...) Mindez ORGANIKUS volt.
Nagyjából az I. világháború után szerveződött meg az építészeti modernizmus agyréme, lényegében a politikai világszétverő mozgalmak (az egyszerűség kedvéért nevezzük bolsevizmusnak) építészeti megjelenési formájaként. A modernista építészet-szétverők zöme eleinte nyíltan is a balos pártokkal, mozgalmakkal tartott, ezt frazeológiájuk, kiáltványaik is kifejezték, egy részük viszont már kezdettől volt olyan okos, hogy pártok- és politikafeletti áruként adta el modernista építészeti, urbanisztikai utópiáját, mint Le Corbuisier. Másoknak a II.világháború alatt, után jött meg az esze és váltottak át a sovány szocialista tábornál sokkal zsírosabb kapitalista piacra, ekkor korábbi marxista rizsáikat szögre akasztották.
Talán Spenglernek volt igaza, hogy a nyugati civilizáció nagyjából a 19. század végére ért zenitjére, ekkor törvényszerűen jelentkezett az az általános dekadencia, ami egy-két évtizeden belül végetvetett annak, hogy az alapvetően fenntarthatatlan gyarmatosító-ipari gazdasági alapokon egy alapvetően fenntartható szemléletű (bár nem mindenben fenntartható gyakorlatú!) építészet, városépítészet létezett. A létrontó civilizáció végső dekadens szakaszába lépve már aktívan elkezdte saját felépítményét is pusztítani, az őrült, öngyilkos modernizációs ideológia az élet annyi területe mellett az építészetet és ennek következményeként a korábbi alapokon épített környezetet is elkezdte szétverni. Itt most ugornék egyet, nem elemzem részletesebben a modernizmus bűneit, de az alapvető baj vele az, hogy eredendően önkényes, hogy őrültül szakít az évezredek alatt felhalmozott szakmai tudással, a józan ésszel, hogy Tabula rasát csinál, hogy mindent gyűlöl, ami régi, ami természetes (ami két láb, tehát rossz, a négy láb, a „modern” az jó). Nem meglepő, hogy a modernizációs dühöngés az építészetben is ezt hozta, hiszen ugyanezt tette minden téren, a család szétverésétől a TSZ-esítésig és még sorolhatnám.
A szadista tudáspusztítás fontos eleme volt az építészképzés szétverése, az építészek már nem ismerkednek meg felkészülésük alatt a régi korok tudásával, ami persze fő ellenségként van agyukba mosva, tehát az emberiségellenes utópisztikus ideológia romboló hatása mellett már csak az elveszett, kiirtott tudás híján se képesek szépet és jót építeni. („Szépet” nem is akarnak a modernisták, mert a normális emberi szépségfogalom ellentéte, a sterilitás , emberellenesség kultikus céljuk. Gúnyolódnak a természetes emberi szépségeszményen.)
Tehát ugorjunk most, mert célom eljutni Makoveczig. (szakirodalom a modernizmus bírálatáról található, alább megadok pár linket)
Az építészeti modernizmus a tömegek körében sosem volt népszerű és egyes konzervatív elitcsoportok saját hatalmi körükben (magán lakóhelyük, intézményeik, városaik területén, stb,.) több-kevesebb sikerrel ellen is álltak neki. Nagyjából a 60-as évektől jelentkezett tehát egy széleskörű lázadás a modernizmus ellen, ennek eredményei azonban legalábbis felemásak, de inkább sikeresen eltérítették őket a veszélyeztetett, ravasz modernisták. Az ellenállás egyik látszatsikere a műemlékvédelmi mozgalom volt, de ezt ügyesen eluralták maguk a modernisták és a skanzenszerűen megőrzött egyedi épületeket, vagy negyedeket sterilen kipreparálják „korszerű” környezetükben, vagy ha lehet, még meg is erőszakolják modernista üveg-beton-műanyag betoldásokkal, „korszerűsítésekkel”.
Ettől sokkal fontosabb sikerük, hogy ők maguk (egy részük) álltak az antimodernizmus élére és deklarálták, hogy a „modernizmus halott”, az új varázsige a posztmodernizmus lett. Ez azonban épp annyira lett meghaladása a modernizmusnak, mint amennyire a posztkommunista káderek jelentettek új minőséget a kommunistákhoz, tehát korábbi önmagukhoz képest. Egyszerűen fordítottak egyet a köpönyegükön és az üzlet ment tovább. A posztmodernizmus ugyanazt a modernizmust folytatta tovább más eszközökkel, sokkal helyesebb lenne posztkockaizmusnak nevezni. A klasszikus modernizmus dogmakészletéből ugyanis csak egy felszíni dogmát, a szögletes, egyszerű geometriai formákhoz (téglatest, kocka) való görcsös ragaszkodást dobták ki ballasztként, megmaradt azonban az alapdogma, az önkényesség, a fittyet hányás a természet törvényeire, az éghajlatra, az emberi igényekre, a józan észre, szépérzékre és a szakítás az emberiség építészeti hagyománykincsével.
Tovább folytatták, sőt minden korábbinál esztelenebb szintűre fokozták a sztárépítészek személyi kultuszát. (nem függetlenül a más területeken is zajló jelenségtől, színészek, énekesek, sztármenedzserek) A posztmodernisták egyik különösen durva vadhajtása, korunk dekadenciája magasfoka, a pusztuló civilizáció egyik legdurvább építészeti jelensége a dekonstruktivizmus, ami már teljesen nyíltan kimondja, hogy célja a szétverés. Nesze paraszt, fizess nekem sztárgázsit azért, hogy tönkreteszem a lakóhelyed, élettered! A tény, hogy a dekonstruktivista ideológusok, filozófusok a megérdemelt kényszerzubbony helyett egyetemi katedrákat bitorolnak, mindent elmond korunkról, kilátásainkról.
A király meztelen, az utcán maszturbál, és ha be akarnánk csukni a szemünket, a Gondolatrendőrség fogpiszkálóval kitámasztja a szemhéjunkat...
Egy másik változata az önkényes, ugyanazt más eszközökkel folytató (poszt)modernizmusnak a magát „organikus építészetnek” hazudó irányzat. Már a korai posztmodernizmus egyik jellegzetes trükkje volt, hogy a kockaizmussal való látszatszakítás jegyében előkaparták a korábbi, modernizmuselőtti építészeti elemeket. Ezeket azonban nem az eredeti, hagyományos módokon használják, hanem dísznek pakolják fel alapvetően önkényes, a hagyományt továbbra is elvető építményeikre. A tradícióra csak „utalnak”, a hagyományos épületelemekkel valójában gúnyolódnak. Meggyalázzák őket. Ez egy még perverzebb bánásmód a régi tudással. Itt kell megjegyeznem, hogy természetesen a modernizmus elleni lázadást nem száz százalékban sikerült a maga uralma alá vonnia a „poszt”-kádereknek, voltak, vannak őszinte „csendes forradalmárok”, akik azzal lázadtak a falanszterdogmák ellen, hogy amennyire tudták, tovább folytatták a korábbi korok természetes, valóban organikus, hagyományos építészetét, vagy igyekeztek előkaparni még megmaradt töredékeiket és ezekből elkezdeni újjáteremteni, éltetni a hagyományt. Nem öncélú hagyománytiszteletből, hanem mert a hagyományban a célszerű, a gazdaságos, a jó, a fenntartható építés módszerei élnek. Az igazán hagyományos építés fenntartói és újjáélesztői az építészszakma páriái, kivetettjei, nagyon gyakran eredetileg hithű modernista-posztmodernista képzettséggel, pályájuk elején sikeres modern művekkel, majd a megcsömörlés, igazságkeresés után csendes munkával, a szakmai fórumok által kiátkozva, vagy agyonhallgatva. (kivéve egyes piaci réseket, konzervatív milliomosok, trónörökösök megrendelése, stb, akad pár ilyen, szűkebb körben azért híres tradícionalista építész-”sztár”, pl. Andres Douany)
Tehát az „organikusok”, közte leghíresebb hazai „organikus” építészünk, külföldön igazából egyedül ismert építészünk, Makovecz Imre TIPIKUS POSZTMODERNISTÁK. A „poszt-”-nak abban az értelmében, hogy lényegében ugyanaz más eszközökkel. Nem kocka, nem üveg (bááár... néha plexi, sőt más MŰANYAG díszítőelemek, jó nagy darabok) nem beton (azazhogy dehogynem, mennyi ronda nyers , csupasz betonfelület van Makovecznél!), hanem fa, kő, föld. De mindez mire és hogyan...
Makovecz a modernista-posztmodernista beteges építész-sztárkultusz legfőbb hazai, illetve magyar nyelvterületi megtestesítője, kevés kisember, vagy „kisértelmiségi” tudná megnevezni Fintát, vagy más ortodoxabb modernistát, de amelyik átlagmagyar egyáltalán tud építészt megnevezni, azok zömének Makovecz ugrana be. E személyi kultuszt ő maga kelti, igényli, élvezi. Igaz, ettől még építhetne szépet, jót, organikusat, akár hagyományosat is.
De hagyományosat elvből nem épít. Megtéveszti a közvéleményt és híveit, amikor a tradícióról, a népi építészetről halandzsázik, mert az ő épületei semmilyen vonatkozásban nem folytatásai a tradíciónak, a népi építészetnek. Igaz, hagyományos, vagy népi elemeket alkalmaz épületein, de tipikus posztmodernista módon ezeket gyakran inkább kigúnyolja, meggyalázza, bár ezt az ügyes csonagolás, vagy egyszerű vakság miatt tisztelői nem veszik észre. Vagy meggyőzik magukat, hogy „csak én lehetek hülye, mellettem mindenki éljenzi a király új ruháját, akkor biztos rosszul látok”.
A hagyományos elemek gyalázására, méltatlan felhasználására kiragadott példák a kettévágott és szembefordított két felű parasztház, a profán, világi épületeken alkalmazott szakrális templomtornyok, vagy a tojáshéjból kikelő, fejbenyilazott templomtorony-csibe egy sportuszoda épületén. Tipikus posztmodernista „geg”-ek.
A modernizmus és posztmodernizmus önkényessége, mindenáron való meghökkenteni vágyása tipikusan jelen van Makovecznél, a kitekert formák mindig a használhatóság, a funkcionalizmus, az olcsó, elérhető árú karbantarthatóság rovására mennek. Hiszen nem a megrendelő a fontos, hanem a zseniális építész, a Mester, akinek emlékműve az adott épület, ahol mellesleg néha mondjuk kulturális rendezvényeket is tartanak (csak nem lehet a színpadot látni a zseniális ágas-bogas oszlopoktól...), vagy úsznak benne, vagy mást csinálnak. Pedig igazából elég lenne, ha csak az Alkotó Géniuszt tisztelnék e Szentélyekben...
Könnyű összevetni bármilyen funkciójú épületét egy ugyanilyen funkciójú hagyományos épülettel a modernista pusztítás előtti korból, gyakran ugyanazon a településen és azonnal lelepleződik előttünk a Mester, hogy mennyivel többre mennénk egy olyan épülettel, építésszel, amely, aki a régi hagyományt folytatná, az abban megtestesülő tudást alkalmazná. Nem konzervativizmusból, múltbarévedésből, hanem mert egyszerűen akkor tudtak szebbet-jobbat, fenntarthatóbbat, gazdaságosan karbantarthatóbbat csinálni.
Hab a tortán Makovecz kapcsolata misztikus irányzatokkal, nevezzük úgy, destruktív szektákkal. Sosem tagadta, hogy a Rudolf Steiner -féle antropozófia-mozgalom híve, épületeiről szóló halandzsáiban visszaköszön annak misztikus szóhasználata, gyakorlati megoldásaiban a nem praktikus és nem szép elemek erőltetése gyakran ilyen ideológiai alapokon áll. Pl. az idétlen gyepes földhányások épületei talapzatánál, gyakorlatilag a földig érő tetők aljánál, még belvárosi környezetben is.
A modernizmust-posztmodernizmust bíráló tudósok (kiemelem Salingarost) egyik megfigyelése, hogy e destruktív álépítészeti irányzatok sikeres becsomagolási technikájának egyik legnagyobb győzelme, hogy hagyományos, bevett vallások, kiemelten keresztény felekezetek templomai tömegesen készültek, készülnek az ő alapvetően kereszténységellenes, emberellenes ideológiát megtestesítő módszereikkel. Ez a PR egyik csodája, ez Makoveczre is teljesen igaz. Ha beleásunk az ő steineri hitébe, vagy csak alaposabban megszemléljük épületeit, látni fogjuk, hogy ez valami nagyon nem keresztényi dolog. Nem tartozik igazán rám, ez legyen a templom-megrendelő felekezetek ügye, de érdemes lenne megnézniük, kikkel dolgoztatnak. Jellemző, hogy Makovecz mennyire profanizálja a templomtornyokat világi épületeken.
Egy további nagyon sikeres PR-csomagolási példa Makovecz életművéből, hogy sikeresen öltötte magára a „Nemzeti, Magyar Építész” imázsát. Határon túli magyar közösségeknél, vagy csonkahoni ellenzéki, jobboldali vezetésű önkormányzatoknál épp a hazafiasság tüntető kifejezésének eszközévé vált, hogy a „magyaros” Makovecztől rendelnek épületet. Miközben az igazi magyar hagyományos építészetnek nem folytatója, hanem sokszor kigúnyolója. Kivételek akadnak, egy-két épülete nem eredetieskedett, hanem lényegében másolt régi mintákat, ezek legalább kívülről jobbak is letttek termése átlagánál. A hagyomány tudásanyaga még szolgai másolás esetén is jobbat eredményez, mint az önkényes posztmodernkedés, ál-organikuskodás.
Az „organikus” jelzővel csak visszaél Makovecz, az igazi organikus épületek példáit a hagyomány nyújtja, ezt kell folytatni, újjáéleszteni.
Zárásként a globális erőforrásválság, a megkezdődött gazdasági-társadalmi-ökológiai összeomlás fényében a túlélést, kiutat kereső emberiség számára az építészet, urbanisztika (de sokkal inkább „ruralisztika”) területén is radikálisan végetér a létrontó civlizáció ámokfutó gyakorlata. A modernista-posztmodernista álépítészkedés hála Istennek nem folytatható, forrás sem lesz hozzá és semmilyen téren nem szolgálja ki a fenntarthatóan élni kényszerülő emberek igényeit. Nem utolsósorban sokkal energiaigényesebbek is az önkényes hagyománytagadó épületek, városok, megoldások, ez igaz Makovecz épületeinek zömére is. Igaz, hogy a látványos, nagy fenntartási költségű épületek a korábbi, organikusabb korok módszereivel se lesznek fenntarthatóak az energiaszegény jövőben (katedrálisok, kastélyok, paloták, bármennyire is régebbi technológiákkal épültek) de a modernista tornyházak, vagy a Makovecz-féle feleslegesen két templomtoronnyal is megdrágított faluházak sem. Makovecz épületeinek botrányosan nem praktikus volta, gyors pusztulása jól illeszkedik a modernista építészet irodalmában jól ismert „beteg épület” (sick building) jelenségbe.
A király meztelen! Makovecz Imre nem organikus, nem hagyományos építész!
Nem jó építész. Nem zseni. Hagyjuk a fenébe.
Pár kiindulópont az építészeti hagyomány felélesztéséről, a modernizmus kritikáról szóló irodalomhoz:
Hagyományos építészet és városépítészet
Kiemelten javaslom a
Katarxis-t, ez egy jó bevezető. Angolul nem tudóknak a képek is sokat mondanak!
