október 07, 2011

Nikos A. Salingaros: Antiépítészet és dekonstrukció

1.rész

A DEKONSTRUKTIVIZMUS VESZÉLYE

Nikos A. Salingaros
Az alábbi esszét közvetetten egy cikk ösztönözte, amelyet Michael Meghaffyval közösen írtunk „Geometriai Fundamentalizmus” címmel. Dr. Carlo Poggiali az olasz ford
ítás elolvasása után egy elismerő esszét írt, finoman és ironikusan bírálva a modern építészetet. Poggiali azt sugallja, hogy különféle épületeket érzelmileg kell megtapasztalnunk, hogy megérthessük az én intellektuális síkon kifejtett bírálatom igazát. Úgy érvel, hogy egy építészeti stílus érzelmi hatása jobban érezhető, ha az ember nyugodt, pihent, mert különben a mindennapi élet rohanásában nem tudunk eléggé odafigyelni az építészetre ahhoz, hogy elbírálhassuk. Kísérlet gyanánt javasol egy nyaralást / konferenciát az észak-itáliai Tirolban, egy-egy hetet eltöltve két általa ismert szállodában, amelyek közül a korábbi a hagyományos környékbeli stílusban épült, a másik egy korai modernista „remekmű”.

Bár nagyon örültem az esszének és megtisztelőnek tartottam, úgy éreztem, hogy helyesbítenem kell a valószínűleg félrevezető benyomást, amely szerint én elhanyagolom az építészet érzelmi dimenzióját. Az alábbi észrevételek és gondolatok egy másik barátommal, Terry Mikitennel (a „Darwini folyamatok és mémek az építészetben” társszerzőjével) való beszélgetés során jöttek elő és bőségesen demonstrálják gondolkodásmódomat arról, hogy az érzelem korunk építészetének egy központi eleme. A „Geometriai fundamentalizmus”-ban bírálom a modernizmust amiért kezdettől fogva figyelmen kívül hagyja érzékeinket, kizárólag geometriai tömegekre és felületekre koncentrál. Az építészek azóta továbbléptek a dekonstruktivizmushoz, amely vizuális rendetlenséget nyújt számunkra. Ez egy olyan stílus, amely megerőszakolja a rendre vonatkozó érzékünket. Ami ettől is rosszabb, hamisan tudományos megalapozottságot tulajdonít magának. Ezt, mint tudós, nem hagyhatom annyiban szó nélkül. Ezen kívül egy sürgető injekciót is akartam adni Poggiali nyugalmas hozzáállásával szemben, amely érzésem szerint nem vesz tudomást korunk építészeti vitájának komolyságáról és fehér-vörös izzásáról.


Folytatás

Kedves Stefano!

Olvastam Doktor Poggiali levelét hírleveled 119. számában. Mivel az hivatkozik saját kutatásaimra az építészet és városépítészet terén, személyesen szeretnék válaszolni. Carlo Poggiali az építészet két faktorát különbözteti meg, amelyek az emberekre hatnak, az érzelmi befogadást és az intellektuális síkon zajló elemzést. Azt sugallja, hogy megérthetjük a különbséget olyan kísérletek során, amikor nagyon különböző építészeti jellegű épületekkel szembesülünk. Természetesen egyetértek.
Poggiali azonban túlságosan biztos benne, hogy én mindig egy szigorúan intellektuális síkon maradok. Valójában csak néhány napja, hogy Terry Mikiten barátommal ebédeltem egy indián étteremben (egy olyan helyen, amely hosszú és nyugodt beszélgetésekre csábít, szünetekkel megszakítva, hogy új ételeket hozhassunk. Daniel Libeskindről és a Manhattan újjáépítéséről beszélgettünk. Néhány perc után Mikiten ezt mondta nekem: „Te teljesen megváltoztál. Nem vagy már az a szenvtelen tudós, aki voltál, most nagyon szenvedélyes vagy, majdnem úgy beszélsz, mint egy fanatikus!” Azt válaszoltam, hogy a téma teljesen hatalmába kerített és hogy olyan sötéten látom a dolgokat, hogy felelősnek érzem magam, hogy riadóztassam a világot egy egy hihetetlenül komoly veszélyre. Kifejtettem, hogy a világ egy új jövőképének bevezetésével van dolgunk, egy romboló jövőképével, amely, ha hagyjuk elterjedni, kitörölhet mindent, amit az emberiség évszázadok, évezredek alatt türelemmel épített fel. Ez a rend egy új filozófiáját képviseli, amely a tudást hazugságokkal akarja felváltani.

Az építészet a világról alkotott felfogásunkból születik és azokból az agyi mechanizmusokból, amelyek meghatározzák, hogyan értjük meg a fizikai struktúrákat és a világegyetem struktúráját az adott pillanatban.

Az ősi civilizációk épületeinek monumentalitásától az összes népi építészetben jelenlévő díszítőelemekig az emberi szellem fejezi ki magát kreatívan az épített szférában. Az emberalkotta világ lelkünket, elménket, szívünket képviseli - ezek fejeződnek ki épületeinkben.

A dekonstruktivista építészet egy lerombolt világ vízióját nyújtja nekünk, egy töredékekké silányított világegyetemét, üvegszilánkokét. Az építészek ezen konkrét csoportja (amely manapság nagyon divatos) használja a „fraktál” kifejezést, de teljesen téves értelemben.

Történetesen tudom, hogy mi az a fraktál és biztosíthatok mindenkit, hogy nem az. Tervezési projektekben és építészeti szövegekben úgy beszélnek „káoszról”, „nemlineáris rendszerekről”, és „komplexitásról”, hogy fogalmuk sincs róla, mit jelentenek ezek a dolgok. De számukra ez a tudatlanság nem ok a szégyenre, mert ez csak projektjeik és saját maguk népszerűsítésére szolgál, nem valamilyen tudományos igazságéra.

Valójában egy misztikus kultusszal van dolgunk, amely tudományos terminológiát használ varázsigékként, amelyek hatása kizárólag a hangzásukon múlik. Ez a kultusz szándékosan veszi semmibe a tudományos jelentést. Ez működik, mivel a legtöbb ember nem rendelkezik tudományos képzéssel és mivel a tudósok (akiknek le kellene lepleznie ezt a csalást) be vannak zárkózva szük kutatói világukba. Korunk iróniája, hogy egy ilyen, tudatlanságra alapított kultusz él és virágzik, ellenőrzése alá vonta a médiát és az Építészeti Iskolákat. Manapság a fraktálokat tárgyalják az egyetemek Természettudományos és Matematikai Tanszékein, miközben az Építészeti
Tanszékeken (a szomszédos épületben) egyesek hülyeségeket beszélnek a fraktálokról úgy, hogy senkinek nem tűnik fel.

A veszély a következő: minden építészeti stílus definiálja a világegyetem egy modelljét és ez magában foglalja az emberi társadalmat. Azt, hogy mi a rend, inkább tanuljuk épített prototípusokból és természetes példákból, mint írott szavakból. Így váltunk emberekké evolúciós fejlődésünk során. Ha elfogadjuk a dekonstruktivista modellt, eldobjuk alapvető kapcsolatainkat - a kötelékeket az emberi lények között, az emberek és az épített környezet között, és a különféle szálak között, amelyekből a város egyetlen városi szövetté áll össze. Brutálisan eltöröljük az összeköttetéseket és összhangot, amely definiálja az emberi társadalmat és civilizációnkat. És mindezt miért? Hogy egyes építészeket gazdaggá és híressé tegyünk? Hogy kielégítsük a megrendelőket (köztük az egyházat és a kormányt), amelyeknek feltétlenül muszáj a legújabb építészeti divat szerint építteni? Vagy azért, hogy anyagilag támogassuk az építészeti újságokat, amelyek az avantgardot pátyolgatják?

Amikor mindezt elmagyaráztam Mikiten barátomnak, így válaszolt: „Most már értem elemző gondolkodásodat, ezzel a szinte matematikai logikával és a végkövetkeztetés igazán felkavaró. Amikor először láttam a Manhattan újjáépítésének terveit, azt gondoltam, hogy új formákat képviselnek, amelyek ugyan hátborzongatóan szokatlanok, talán sokkolóak, de egyáltalán nem gondoltam, hogy veszélyesek lehetnek. Most már tudom, hogy nagyon is azok. Minden rendszerben van egy összefüggőség, egy központi információtár, amelyet védeni kell. Van egy központi magunk, amely sérülékeny, amely nélkül a rendszer elpusztul. A formák összefüggősége gondolkodásmódunk egyik alapja, ezt nem szabad kockáztatnunk. Túl fontos és törékeny, akár a sejtmagok DNS-e.”

Legalábbis meggyőztem Mikitent, hogy nem lettem hűtlen a tudományos módszerhez. Igaz, hogy majdnem elkerülhetetlen számomra, hogy ennyire szenvedélyes legyek a felfedezésemmel kapcsolatban, annak drámai következményei miatt. Doktor Mikiten az egyetem Biomedikai Iskolája mesterképzési társdékánja, a fiziológia professzora, valamint a mesterséges intelligencia szakértője. Röviden szólva, egy „kemény dió”. Nem könnyű megváltoztatni egy nézetét, de amint ez megtörtént, olyan, mintha az összes tudomány támogatna téged.

Egyetértettünk, hogy a megfigyelt szerkezetekben való hit alapvető az emberi léthez. Mint emberi lények, felhasználjuk az érzékeink fiziológiája útján szerzett ismereteinket az építmények (struktúrák) összefüggőségéről és stabilitásáról, hogy értelmezni tudjuk a struktúrákat (építményeket, szerkezeteket), amelyekkel találkozunk életünk során. A tudomány semmi más, mint struktúrák megértésének kutatása. Hiedelemrendszereket fejlesztünk ki, amelyek a fizikai rendszerek megértésének mechanizmusán alapszanak. Az ilyen kognitív és intellektuális alapok befolyásolják, hogyan értelmezzük az emberi és szociális rendszereket és gyakorlatilag azemberi intuíció alapját képezik.

A dekonstruktivizmus kihívást jelent mindezen fenti gondolatokkal szemben. Azonban ez a kihívás nem nyújt e gondolatok helyett semmilyen összefüggő alternatívát. Ez egy alapvetően romboló dolog. Lerombolja egységünket a természeti struktúrákkal anélkül, hogy bármilyen megyarázattal bíró értéket adna helyette. Ráadásul a dekonstruktivizmus arogáns, mert nem igényli az emberi lények részvételét a környezetünkkel való párbeszédben. Nincs szüksége ránk, mert ez egy teljesen idegen konstrukció. Ez egy artisztikus trükk az újszerű látvány keresése céljából, amely azonban már fenyegeti a világegyetem megértését lehetővé tevő képességünket.

Később a dekonstruktivista francia filozófusokról beszélgettünk. Mikiten ismerte neveiket - Derrida, Foucault, stb., de azt mondta, hogy soha nem értette érveiket. Előzékenyen felajánlotta, hogy újraolvassa őket. Javasoltam, hogy ne vesztegesse erre az idejét, mert eredendően érthetetlenek. És végül is nem éri meg az erőfeszítést. Korunk építészete nagy hangon hirdeti, hogy a dekonstruktivista filozófián alapul, de akárcsak összes deklarációja, ez is csak öncélú propaganda. Mikiten megkérdezte, hogy szándékomban áll-e megtámadni ezeket a filozófusokat. Szerényen azt válaszoltam, hogy nem vagyok kész ezt megtenni, mert nem vagyok filozófus, továbbá, mert túlságosan nagyhatalmúak. Roger Scruton, a kiváló brit filozófus bírálta őket, aminek következtében elvesztette egyetemi katedráját. Ma egy farmon él Angliában.

Végül visszatérek Poggialihoz, hogy megmutassam, korunk építészetét bírálva nem csak egy intellektuális síkon történő megfigyelésekre hivatkozok. Ezt egy tudatos támadásnak tartom érzékeink ellen, amely félrevezeti az emberi érzékelő mechanizmust, hogy fizikai nyugtalanságot és kényelmetlenséget okozzon. Véleményem szerint ez teljesen szándékos, sem nem véletlen, sem pedig tudatlanság következménye. Időnként megdöbbent, mennyire kevés ember érzékeli ezeket a hihetetlenül fontos dolgokat. Az információs rendszerek és a média globalizációjának korában a félretájékoztatás terjed a legjobban. Az igazság rejtve marad, anélkül, hogy felkeltené az emberek érdeklődését.

Az igazság nem kelendő áru, ellentétben egy olyan építészet furcsa képeivel, amelyet senki nem ért. Ez utóbbi hatalmas kereskedelmi értékkel rendelkezik a publicitás világában, amelyben ma élünk.

Nem helyeslek túl sok komótos gondolkodást és vitát a baráti körben folytatott ellazult társalgás során. A helyzet azonnali cselekvést követel, ezen kívül mi (a kevesek, akik ismerjük a kellemetlen igazságot) gyenge pozícióban vagyunk. A világ összes szép városát, beleértve Rómát, az „Örök Várost”, rombolják a saját magát „korszerűnek” nyilvánító építészet idegen imázsai. Ez a szándékos rombolás, amely szükségesnek tűnik a Korszerűség Kultuszához, több kárt okoz, mint az összes barbár betörés. Nincs pazarolni való időnk az olasz Tirolban.

Fordította: Bobkó Csaba, 2007. május 5.


Nincsenek megjegyzések: