Leleplezem Makovecz Imrét, a sátánista álépítészt: Nikos A. Salingaros: Az új Akropolisz Múzeum (2004)

július 27, 2015

Nikos A. Salingaros: Az új Akropolisz Múzeum (2004)

Kezembe akadt egy régebbi fordításom Salingarostól, korunk egyik legérdekesebb építészet-teoretikusától, aki természettudományos építészetelemzéseivel segít megértetni többek között azt is, miért szélhámosság Makovecz Imre és szektája álépítészete. (Bár név szerint vele tudtommal még nem foglalkozott.) A harcias, szenvedélyes írás még 2004-ben jelent meg, az építményszörny építésének elkezdése előtt. Azóta az objektumot annak rendje-módja szerint belerondították Athén városképébe, az Akropolisz tövébe, a modernisták mindig élvezettel gyalázzák meg a saját anyjukat. (A rituális vérfertőzés a felforgató, világpusztító forradalmi ideológiák és mozgalmak logikus velejárója.) Az ügy egyúttal egy apró adalék a jelenleg zajló, és még bizonyára nagyon kezdeti fázisában tartó görög válság okainak megértéséhez is. A nemzetközi bankszterek és a hazai komprádorelit olajozott együtt-ámokfutása keretében a bőséges szociális juttatások mellett olimpiára, modernista betonmúzeumokra és hasonló látványberuházásokra költötték a hiteleket, utánunk az özönvíz jelszóval, de erre az özönvízre ez esetben alig tíz évet kellett várni...

Közben egészen véletlenül rábukkantunk a magyar Országház e blogon korábban kipellengérezett új látogatóközpontja betonbrutalista dizájnjának egy félreismerhetetlen mintaadójára!

Salingaros a részben óhazájának szánt publicisztikában bevetette azt a muníciót is, hogy ostoba kivagyiság, nemzeti önbizalomhiány és szélhámosság neves külföldi (ál)építészre bízni a görög örökség szivébe épülő létesítmény tervezését. Mi ezen a blogon azt tehetjük hozzá Makovecz, Finta és sok tanítványuk műveit elnézve, hogy álépítészből a hazai semmivel nem jobb, illetve, ha a marketing egyik húzása a szélhámos termék és szélhámos tervezője eladására az, hogy ez szuper, mert külföldi, a másik logikus trükk épp az ellenkezője: ettől élvezz el, mert ez MAGYAR!!! (Vagy görög, stb, attól függ, épp melyik piacon dolgoznak a szakik.) A politikai marketinghez hasonlóan, ahol a boldog (?) "meleg"házasságban élő zsidó Finkelstein "konzervatív" megbízóit arra biztatja, hogy a zsidók és a homoszexuálisok ellen kampányoljanak, mert az ő szavazóik arra harapnak, a szélhámos álépítészeti terméket az eladhatóság kedvéért hol a "KÜLFÖLDI", hol a "HAZAI" jelszavakba csomagoló szakemberek is ugyanazok. Csak egy világromboló értelmiségi-csőcselékünk van...

Nikos A. Salingaros: AZ ÚJ AKROPOLISZ MÚZEUM

(2004)

Annak kihangsúlyozásául, hogy Görögország végre elérte a többi európai ország kulturális szintjét, jelenlegi kormánya¹ a svájci (azóta amerikai) építészt, Bernard Tschumit választotta ki az Új Akropolisz Múzeum tervezőjéül. A görögök ezzel a múzeummal valóban bebizonyították, hogy lépést tartanak a korral! A választás egy másik célja a brit kormány meggyőzése volt, hogy ideje visszajuttatnia az Elgin-márványokat (a Parthenonból 1802-ben elvitt szobrokat) származási országukba. Az optimizmus merész gesztusaként a múzeum felső szintje üresen fog állni, várva az Elgin-márványok küszöbönálló visszatérését. Ahogy Tschumi optimistán nyilatkozza: „ Őszintén hiszem, hogy a múzeum befejezésének napjára a márványok visszatérnek.”

Azonban a világ többi része nem osztja ezt az önbizalmat. Épp ellenkezőleg, Tschumi neve nevetést vált ki egyes építészeti körökben. Robert Locke amerikai újságíró egy cikkben, amely az „Amerika legrosszabb építésze egy marxista” címet viselte, Tschumit pozőrként ábrázolja, „a lapos gegek építésze”-ként. Építészetének elméleti alapjait abszurdként jellemzi: „Tschumi elméleti írásai, melyek reputációja alapját képezik egy zavaros csődtömeg, amely váltakozva kelt szédülést és zavart, hogy vajon a szerző egyáltalán tudja-e, hogy mi az a filozófia, vagy csak egyszer halott róla valakit beszélni egy bárban... Az egész dolog legrosszabb része annyira magától értetődően üres, hogy nincs mit támadni rajta.”

Az az igazság, hogy Tschumi úgy vált híressé az elméleteiről, hogy egyáltalán nem épített semmit. Épületeit a Párizs szélén elhelyezkedő Le Parc de la Villette parkban helyesen nevezik „hülyeségeknek”, mivel értelmetlenek. Megijesztenek és összezavarnak mindenkit, aki látja őket. Tschumi szerint „programszerű instabilitást képviselnek... a Park építészet önmaga ellen”. Ami Egyesült Államok-beli első épületét, a Columbia Egyetem Lerner Központját illeti (ahol az Építészeti Iskola dékánja volt) azt széles körben teljes kudarcnak tekintik. Fő jellegzetessége makacs ellenszegülése annak, hogy illeszkedjen a környezetéhez. Kritikusok szerint ez „egy zavaros, irracionális keverék, egy építészeti fiaskó, egy csőd”.

Ki választotta ki ezt az embert hogy Athén legmegszenteltebb területén múzeumot emeljen? Nincsenek komoly építészek, mint Christopher Alexander, vagy Léon Krier, hogy jelentéktelen személyiségekhez vagyunk kénytelenek fordulni? És miért feledkeztünk el a nemzetközi formátumú görög építészekről, mint például Demetri Porphyrios? Egyértelmű, hogy Tschumit elsőként Franciaország szocialista kormánya értékelte fel, de ez főleg politikai okokból történt. Tschumi egy sebhelyet visel az 1968-as párizsi balos zavargásokból.

Ugyanezek az ideológiai és szervezeti gyökerek közösek a „November 17-e” nevű görög terrorszervezet vezetőjével. Azonban Tschumit nem azon az alapon ítéljük alkalmatlannak, hogy valamely politikai ideológia követője lehet. A baj az, hogy az általa az Akropolisz lábához javasolt épület semmivel nem harmonizál². A görög építészeti hagyomány évezredei alkotják a gyökeret, amelyből az idők során sok termékeny ág származott - a klasszikus antikvitástól a korai huszadik század neoklasszikus stílusán át Dimitris Pikionis adaptív modernizmusáig. Most azonban Görögország idehív valakit, hogy kinyilatkoztassa a legújabb, de mindig steril ultramodern stílust. A görög nemzet szemmel láthatóan értéktelennek ítéli saját épületeit, ha egyszer azonak nincs jelentősége ahhoz képest, amit a nagy nemzetközi építész akar tanítani az Egyesült Államokból. Ez egy nemzeti szégyen.

Akárcsak egy elsőéves hallgató, aki még nem ébredt rá a hagyományos építészetben megtestesülő életre és akit csak a csillogó objektumok nyűgöznek le, meg bármi, ami furcsának és ingatagnak tűnik, úgy látszik Tschumi nem tesz különbséget élő és holt építészet között. Ezt mondja a múzeumról: „ Az épület mondanivalója az, hogy úgy szólíthatjuk meg a múltat, hogy közben totálisan korszerűek vagyunk, totálisan érzelemmentesek. Egy komplex probléma megközelítésének útja a totális átláthatóság”. Ha nem lenne szó semmilyen érzelemről, miért ragaszkodnának a görögök az Elgin-márványok visszatéréséhez Londonból? E szavak bizonyjtják, hogy Tschumi sem a görög lelket nem érti, sem azt, hogy miből áll egy komplex rendszer.

Állításával ellentétben múzeumterve minden, csak nem korszerű. Egyszerűen másolja az 1920-as évek korai modernistáinak megbukott mintáit, vegyítve Konstantin Melnikov és Vladimir Tatlin bolsevik építészek műveivel. A francia álfilozófusok, mint Jacques Derrida romboló befolyása alatt áll. Tschumi építészete ahelyett, hogy egyesítené és szervezné a komplexitást, fokozza azt. Kerül minden kapcsolatot a történelmi környezettel, megmaradva az önzés introvertált kifejezésének - egy átlátszó üvegház Athén kegyetlen nyári hőségében³.

Nem Tschumit vádolom, mások választották őt. A projektért felelős bizottság eredetileg meghívta Daniel Libeskindet és Arata Isozakit (akik még Tschumitól is rosszabb építészek), hogy vegyenek részt a pályázaton. Valaki Görögországban, akit lenyűgöznek a külföldi dolgok, nagyon izgalomba jöhetett az építészeti magazinokban legújabb divatként bemutatott őrült, kicsavarodott formáktól. Most, hogy az Akropolisz múzeum becsületbeli üggyé vált egy politikusokból, építészekből és újságírókból álló befolyásos csoport számára, hogy lehetne ezt a hibát nem folytatni tovább? A görög kormány nem hajlandó beismerni, hogy bakot lőtt egy ennyire fontos döntés során. Ez okból erőlteti a projekt befejezését. A jelen kormány holnap megbukhat (talán e kudarc miatt) ⁵. Sajnos, ha a projektet sürgősen nem állítják le, ott lesz nekünk az Akropolisszal szemközt egy olyan építmény, amely hosszú évekre szétzilálja - és megszentségteleníti - a megszentelt helyet, amíg le nem bontják és nem építenek a helyére egy alkalmasabb, környezetébe illő épületet ⁶.

Az Akropolisz Múzeum köznevetség tárgyává teszi Görögországot azok körében, akik ismerik az építészetpolitika sötét valóságát. A világ kezd felébredni a perverz építészet rémálmából, amelyet egy kicsi, de nagyhatalmú és fanatikus klikk támogat. A mai Görögország éretlen viselkedése - végső soron a legízléstelenebb és felszinesebb divatok hajhászása - rávilágít, hogy ráfér némi intellektuális fejlődés. Az országnak, amely meghatározta a Nyugati Civilizációt, meg kell tanulnia becsülni saját azonosságtudatát, és értékelni mindazt, amit a világ többi részének adott annyi évszázad során. Görögország annyira nagyfokú kisebbrendűségi érzésben szenved, hogy elutasítja gazdag örökségét, úgynevezett szakértőket bérelve fel, hogy megmutassák neki, hogyan kell elidegenedett építményeket építeni.

Ez a szomorú történet emlékeztet engem azokra az időkre, amikor a fejlettebb országok rossz árukat küldtek Görögországba - romlott húst, szennyezett gabonát, stb. - időnként összejátszva a hatalmon levő kormánnyal. Ma az ilyen holmit a szegényebb afrikai országokba küldik. De úgy látszik, hogy az építészet terén Görögország továbbra is a Harmadik Világ része. A görög polgárok nem tanulták még meg megkülönböztetni az építészetben a hamisat a valóditól (az egyszerű görögök talán igen, de a hatalmon levők és felelősséggel bírók szemmel láthatóan nem). Mint a bolondok, továbbra is vevők vagyunk mindenre, amit a szélhámosok eladnak nekünk. És mindez egy olyan országban, ahol nagy színházi és filmhagyománya van a bölcs komédiáknak, olyan daraboknak és fekete-fehér filmeknek az 1950-es évekből, amelyekben imposztorok, fondorlat és csalás játsszák a főszerepet!

A britek bizonyára azt fogják mondani Görögörszágnak, hogy jobb, ha az Elgin-márványok ott maradnak, ahol vannak, amig nem válunk egy komoly országgá. Amikor egyes „korszerű” görögök ilyen gyűlölettel viszonyulnak saját építészeti örökségükhöz, ki hisz nekik, amikor kinyilvánítják mély tiszteletüket szobrászati örökségük iránt? A Tschumi múzeum felső szintje porfogásra van ítélve - üresen. Legyen ez egy lecke más országok számára, amelyek égnek a vágytól, hogy kamatoztassák a „Bilbao-effektust”, ahol egy elhanyagolt városba behelyezett idegen építménytől azt várják, hogy turisták hordáit fogja odavonzani.

Először is, egy ilyen manőver hosszútávú következményei még nem világosak, még magában Bilbaóban sem.

Másodszor, Athén mindig egy központi turistacélpont volt és soha nem vált érdemtelenül elfeledetté - nincs szüksége még egy építészeti vonzerőre, hogy jöjjenek a turisták.

Harmadszor, mi a bizonyíték arra, hogy azok a turisták, akik izgalomba jönnek egy dekonstruktivista épülettől, szintén értékelni fogják a Parthenont? Értékelik a Bilbaóba látogató turisták a város egyedülálló tizenkilencedik századi városi szövetét is? A címlapokra vágyó városok és kormányok jobban teszik, ha megértik ezeket az ellentmondásokat, mielőtt a turistadollárok kapzsi hajhászásával tönkreteszik eredeti vonzerőiket.

Jegyzetek:

Utalás a szocialista PASOK kormányra, amely 2004. március 7-én megbukott, egy héttel e cikk megjelenése után.
Az esszét nem érdemes sorosan vett politikai kategóriák szerint olvasni. Elég arra utalni, hogy a projektet ellenezték a középjobb Új Demokrácia Pártból is (amely megnyerte a következő választást) éppúgy, mint a KKE (Görög Kommunista Párt) és a Synaspismos (egy független baloldali párt) részéről. Csak azért gondoltam, hogy jeleznem kell Tschumi politikai jellegét, mert a média olyan sokat foglalkozott feltételezett politikai elhajlásával. A jó építészet teljesen független bármilyen politikai kapcsolattól, vagy dogmától - ezt a leckét tanulhattuk meg Léon Kriertől és Christopher Alexandertől egyaránt.
Két okból nem próbáltam meg elemezni a javasolt épület építészeti hibáit. Az első az, hogy az én elméleti írásaim bemutatják, hogy ez a fajta építészet egyáltalán nem is építészet. A második az, hogy akárcsak az összes hasonló divatos projekt esetén, a publikált képek megakadályozzák annak a hatásos bemutatását, hogy hogyan fog az épület kinézni. Csak egy ártatlan, impresszionista, légies imázst nyújtanak a köz fogyasztására.
Tschumi építészeténnek kritikája évek óta jelen van - én csak idézek a megjelent anyagokból. Ennek ellenére egyhangúlag választották ki ehhez a kiemelkedő projekthez. A görög kormány úgy döntött, hogy azt hiszi el, amit egyes, úgy nevezett szakértők mondanak neki, és figyelmen kívül hagyja mások véleményét az ügyben. Hihetetlen módon az érzékeken alapuló információ elutasítását választotta, hogy egy elvont ideológiai vonalat kövessen.
Lásd az 1. sz. Jegyzetet.
Egyes olvasók félreértették ezt a cikket, mintha csakis Bernard Tschumiról szólna. Ez nem így van. Tschumi valószínűleg megtesz mindent, ami tőle telik. Én a kiválasztási folyamatot bírálom. A görög kormány a legrosszabb ma élő építészek közül választott, és ennek eredményeként (sokak véleménye szerint) egy rossz tervet kapott. A mélyebb probléma az, hogy a kormányoknak világszerte olyan tanácsokat adnak - kétségkívül neves nemzetközi és helyi építészek - hogy a legjobb építészetnek egy bizonyos „kinézete” van. E csalás elfogadásáért (a meghatározó dekonstruktivista „kinézetért”) valakiknek felelnie kell. Talán végül átlépjük a vízválasztót - amikor egy idegen építészet kiválasztása visszajár kísérteni azokat, akik megbízást adtak rá.

Az eredeti megjelenés helye: 2blowhards.com: Guest Posting -- Salingaros on Tschumi, 2004, február 29.

Fordította: Bobkó Csaba, 2007. április 30.

------------------------------------------------------------

Úgy tűnik, a cikk írásakor ismert látványtervekhez képest az épület némileg módosult tervek alapján épült meg, de ez egyáltalán nem szolgált javára. A látogatót minden mennyiségben a nyersbeton látványával sanyargatják, ennek káros pszichés hatásait Salingaros más írásaiban elemzi részletesen.